Tegnap nagyon nem találtam magamat. Most már több hete folyamatosan az utunkkal foglalkozom és tegnap valahogy betelt a pohár. Egyszerűen nem értettem meg, hogyan lehet az, hogy kiküldök leveleket mindenféle embereknek, cégeknek és arra nem veszik a fáradságot, hogy visszaírjanak csak annyit, hogy fapapucs. A dologban az a szép, hogy nem pénzt, terméket vagy bármi mást akarok tőlük kérni, hanem meg szeretnénk majd vásárolni a terméket, amit gyártanak, forgalmaznak és tanácsot kérnék, hogy melyiket ajánlják nekünk. Lehet, hogy én gondolkodom rosszul, de ha engem megkeres valaki, hogy el szeretné nálam költeni a pénzét, akkor igenis válaszolok neki, amilyen hamar tudok, vagy ha esetleg információkat akarok összevadászni a válaszadás előtt, akkor megírom, hogy egy-két nap türelmet kérek és nemsokára jelentkezem.

No kérem ez manapság nem így van. Nem foglalkozunk a fizetős ügyféllel. Oldja meg, ahogy tudja és ne kérdezősködjön, csak vásároljon. És a legszomorúbb az egészben az, hogy nem csak a magyar cégek csinálják ezt, hanem a németek, hollandok is. Ez nagyon elszomorít, mert tudom, hogy ha én is német, holland vagy bármilyen nyugati náció tagja lennék, akkor kis túlzással, az elküld gomb megnyomásától számított tizedik másodpercben jönne a válasz, hogy az ötödik zsebkendőt sírják tele örömükben, mert egyáltalán megkérdeztem tőlük valamit.

Így aztán kicsit elkeseredve leültem a Facebook elé és felírtam a GuKu falára, hogy tessenek bennünket lájkolni. És csodák csodája, egy óra alatt, olyan ismerősök kerültek elő a semmiből, akikkel ezer meg egy éve nem beszéltem, találkoztam. Mindenki sok sikert kívánt, megosztotta az oldalt a saját falán, biztosított arról, hogy mindenféleképpen követni fog bennünket. Volt egy-két olyan üzenet is, ahol bevallom férfiasan, meg is hatódtam. Annyira őszintén és lelkesen kívántak minden jót és sok sikert, hogy elkezdte a por iritálni a szememet...

Azt vettem észre a levelekből, hogy az emberek nagyon nagy többségében megvan a kaland és a "Tegyünk le az asztalra valami nagyot" iránti vágy. Sokan gondolkodtak már azon, hogy el kellene menni valami hasonló útra, de nem tudnak, mert a munkahely, a család vagy bármi más miatt nincs rá lehetőségük. Vagy csak egyszerűen nem mernek elindulni az ismeretlenbe. 

Végül úgy feküdtem le, hogy ezek a levelek jártak az eszemben és újra azt éreztem, hogy ha törik, ha szakad, meg kell csinálnunk ezt az utat. És most már, nem csak magunk miatt...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.